Müller Péter szavai, amelyek megváltoztatják az életedet!

Az embereket a hülyeségükkel együtt kell szeretni. Ezt a drága anyám mondta. Ő meg tudta tenni – én nem. Odáig eljutottam, hogy elfogadtam a másikat olyannak, amilyen. Megértettem. Sajnáltam is. De nem szerettem. Ő meg szerette! Mi volt a titka? Egyszer erről faggattam, és azt mondta:


“Nézd, minden ember hülye. Iszik, nagyhangú, önző, rendetlen, vagy bosszantóan precíz, könnyelmű, komor, gátlásos, gátlástalan, nem mosdik, tisztaságmániás, teli van szorongással, bizonytalansággal, néha durvasággal, gyávasággal, gyengeséggel, hirtelen haraggal és sérelemmel.
Sorolhatnám még. Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt hiszed, te nem vagy ‘hülye’? Mégis szeretlek. Abban a hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked, minden rossz tulajdonságod belefér. Reggelig tudnám sorolni, mi miatt nem vagy szeretetre méltó.


Mégis szeretlek! Ha nem így működnénk, nem lenne szeretet a világon! Nincs olyan ember, akinek ne lenne rossz természete, akinek ne lennének bűnei, tüskéi, démonai, bosszantó tulajdonságai. Nincs olyan lélek, akiben ne lenne szemét.

Még a szentekében is van! De mennyi! A szeretethez bőséges lélek kell, egy nagy szemetes kosár, ahová a másik minden rossz tulajdonságát, vacakságát, bosszantó megnyilvánulását belehajítom. Kidobom vagy elfelejtem.”


Nem értettem, s ezért még hozzátette:

“No, nézd! Vegyük csak azt, ami téged illet: ordítva születtél. Minden éjszakámat végigbömbölted hároméves korodig. Követelődző voltál. Önző, mohó. Csak arra kellettem neked, hogy adjak. Hogy etesselek, fürdesselek, mert hogy el ne felejtsük, naponta többször bepisiltél és összeszartad magad!

Olyan büdös voltál, hogy minden idegen kiment a szobából. Én meg bírtam. Nem zavart. Sőt, mosolyogtam rajta. Életem legszebb korszakához tapad az a mások számára borzalmas bűz, ami belőled áradt. Éjszaka féltél, fölébresztettél, hozzám bújtál.

Évekig nem tudtam aludni miattad. Az utcán lusta voltál járni, föl kellett emelni téged, és cipelni, mert te élvezted, én meg nyögtem alattad. Ha nem vettelek föl a nyakamba, bőgtél, de olyan kétségbeesett üvöltéssel, hogy szégyelltem magam a járókelők előtt: azt hitték, öllek téged. Így kezdődött a kapcsolatunk! És látod: szerettelek!

Ne hidd, hogy egy párkapcsolatban, egy barátságban, vagy akármilyen emberi viszonyban másképp működik a szeretet! Nem! Ha valakit megszeretsz, vegyél hozzá egy jó nagy szemeteszsákot. Minden nap dobd bele a másik hibáit!

És felejtsd el! Nézz a szemébe! Ember ő is, szegény, mint te, és teli van hibával. Ne azt nézd, hanem a szemeit! Csakis a szemeit! Vagy még inkább: a szívét!”

Ne felejtsd el megosztani, hogy mások is lássák!
Forrás: tudnodkell.info
Gondolatok, +1:
A telefoncsörgésre riadtam fel. Hirtelen rápillantottam az órám világító számlapjára - mindjárt éjfél. Megrémültem, a szívem zakatolt.
- Mama?
- alig hallom a suttogást a telefonban. Azonnal a lányomra gondoltam. Amikor a síró hang érthetővé vált, megszorítottam a férjem kezét.
- Mama, tudom, hogy késő van. De... ne szólj semmit, engedd, hogy én beszéljek! És mielőtt megkérdeznéd, igen, ittam. Néhány kilométerrel odébb csaknem lehajtottam az útról és...
Még lélegzetet vettem elengedtem a férjem kezét. Valami nincs rendben!
- ... és annyira megijedtem. Arra tudtam csak gondolni, hogy meghaltam. Én... én haza akarok menni. Tudom, hogy rosszat tettem, hogy elszöktem, tudom, hogy belebetegedtél az aggodalomba. Napok óta telefonálnom kellett volna neked, de féltem... féltem.
Belezokogott a telefonba. Ismét a lányom arcát láttam magam előtt. - Azt hiszem...
- Nem! Kérlek, hadd fejezzem be. Kérlek!
Megpróbáltam közbeszólni, de ő folytatta.
- Mama, terhes vagyok. Tudom nem lett volna szabad innom... különösen most nem, de hát úgy félek! Mama, annyira félek!
A hang elhallgatott, az ajkamba haraptam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel.Férjem hangtalanul kérdezte: - Ki az?
Nem válaszoltam, mire felugrott, kiment a szobából és pillanatokkal később a fülére szorított hordozható telefonnal jött vissza.
Valószínűleg a telefonáló meghallhatta a kattanást, mert megkérdezte. - Ott vagy még? Kérlek ne tedd le! Szükségem van rád! Olyan magányos vagyok.
Miközben a telefont szorongattam, segítséget várva ránéztem a férjemre.
- Itt vagyok, nem teszem le -mondtam.
- Meg kellett volna mondanom neked, mama. Tudom, hogy meg kellett volna mondanom. De hát, amikor beszélgetünk, te folyton csak azt hajtogatod, hogy mit kell csinálnom. Minden förmedvényt elolvasol arról, hogyan kell beszélni a sexről, és csak beszélsz. Nem figyelsz rám. Soha nem hagyod, hogy elmondjam, mit érzek. Mintha az én véleményem, az én érzelmeim nem is lennének fontosak. Azért, mert az anyám vagy, azt hiszed, ismered az összes választ. Néha azonban nem válaszokra van szükségem, csupán azt szeretném, ha figyelnél rám.
- Nagyot nyeltem, miközben ránéztem az éjjeliszekrényemet beborító ,,hogyan beszéljünk a gyerekeinkkel" irományokra. - Figyelek rád - suttogtam.
- tudod, amikor már újra irányítani tudtam a kocsit, a kisbabára gondoltam, és arra, mi lesz velünk. Akkor hirtelen megláttam ezt a telefonfülkét, s mintha máris hallottam volna a hangodat, hogy nem szabadna inni, és autót vezetni... Taxit hívtam, haza akarok menni.
- Ez nagyszerű drágám - mondtam megkönnyebbülten.
A férjem közelebb jött, leült mellém, megfogta a kezemet. Kézszorítása azt jelentette, hogy helyesli amit mondok és teszek.
- Azt hiszem, már tudnék vezetni.
- Nem! - vágtam rá. -kérlek, várd meg a taxit. Ne tedd le a kagylót amíg a taxi oda nem ér.
- Haza akarok menni ,mama!
- Tudom, de tedd meg ezt az anyád kedvéért. Kérlek várd meg a taxit.
Csak akkor könnyebbültem meg, amikor hallottam, hogy a háttérben valaki a taxit emlegeti.
- Hazamegyek, mama - Kattanás, a telefon elnémult.
Felkeltem az ágyból, és bementem a 16 esztendős lányom szobájába. Sötét vett körül. A férjem utánam jött, átölelt, állát a fejemhez szorította.
Letöröltem a könnyeimet. - Meg kell tanulnunk, hogy figyeljünk rá -mondtam.
- Minden rendben - fordított maga felé. Átölelt én pedig a vállába fúrtam a fejem Perceken át álltunk így, aztán hátraléptem, lenéztem az ágyra.
- Mit gondolsz, meg fogja valaha tudni, hogy rossz számot hívott? - kérdezte a férjem.
Ránéztem az alvó lányunkra. - Talán nem is volt olyan rossz az a szám.
- Mama, papa, mit csináltok? -szólt egy hang a takaró alól.
Odamentem a lányomhoz, aki álmosan bámult a sötétbe. - Gyakorolunk - válaszoltam.
- Mit gyakoroltok? - motyogta, miközben visszafeküdt, a szeme becsukódott, már aludt is tovább.
- Hogy odafigyeljünk rád - suttogtam és megsimogattam az arcát.