Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél.
Először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem nézel.
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek.
Alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nekem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé,
fát, virágot, lombos ágat, -
fölemeled az anyádat.
Várnai Zseni
Gondolatok, +1:
"A szülés az élet nagy csodája. Aki átélte, tudja: élete alapvetően változott meg abban a pillanatban, amikor gyermeke világra jött. Soha többet nem lesz már az a nő, aki néhány perccel korábban volt. Mert amikor egy gyermek megszületik, vele együtt születik meg az anya is. A szülés idején minden nő agya átalakul. A felszabaduló oxitocin örökre átkódolja az agyat, villámgyors neurológiai változásokat hozva létre. Az újszülött illata, látványa, sírásának hangja kitörölhetetlenül beleég az anya agyába. És beindul az anyai oltalmazó magatartás is. Az agy motoros, látó- és hallókérge turbó üzemmódba kapcsol, állandóan monitorozva a környezetet, lehetséges veszélyforrások után kutatva. A szüléssel végbemenő idegi változások egy életre szólnak, ezért van az, hogy hiába nő fel a gyermekünk, mi életünk végéig féltő szeretetet érzünk iránta."

Ezek is érdekelhetnek